Beszámoló a Dobóruszkai útról!!
2009.10.29
Dobóruszka
(2009. október 25-26)
Hit – Remény – Hazaszeretet
A Jobbik kapuvári szervezetének tagja, Nagy Gábor ötlete nyomán, a könyvgyűjtés országos koordinátora, Hejner Krisztián kapuvári elnök felhívásához csatlakozva mintegy három hónapon keresztül gyűjtöttük a könyveket a kis felvidéki falucskának, Dobóruszkának. A Somló környéki – (ajkai, devecseri, kislődi, tüskevári, városlődi szervezetei) és számos más Veszprém megyei szervezet áldozatos munkáját dicsérte a csaknem 6000 darab kötet. Köszönjük minden honfitársunknak, aki adományaival hozzájárult a gyűjtés sikeréhez.
Kovács Sándor tagtársunk, az Ajkai Alapszervezet elnökségi tagja, irodavezetőnk számára sok álmatlan éjszakát okozott a nagy mennyiségű adomány bevételezése, adminisztrálása, a gyűjtés kampányolása, és a könyvek dobozolásának megszervezése. Az utóbbi tevékenységben több tagtársunk a segítségére volt. Az utazást Ferenczi Gábor, az ajkai szervezet elnöke szervezte meg. Közösen kerestünk támogatókat személyesen, az interneten, szórólapjaink segítségével, illetve lakossági fórumainkon, akik hozzájárultak a költségek enyhítéséhez. Az utazáson ajkai, tüskevári, városlődi és veszprémi tagtársak képviselték Veszprém megyét. Egerben csatlakoztak hozzánk Frank Dóráék, akik másnap, október 26-án - Frank Dóra szervezési munkájának hála - Rimaszombatra közel 4000 darab könyvet szállítottak, ahol is többen jelezték csatlakozási szándékukat a Jobbikhoz.
Október 25-én elérkezett a várva várt nap. Izgatottan keltünk fel aznap reggel. Szép vasárnapi hajnal volt. Izgalmunk érthető, hiszen úti célunk nem volt mindennapi.
A Jobbik kapuvári szervezetének köszönjük a mikrobusszal történő szállítás felajánlását és a könyvek eredményes célba juttatását.
Hajnalban találkoztunk, a Jobbik ajkai választókerületi irodájánál, hol a köteteket ideiglenes tároltuk. A pakolás fáradalmai után Városlődre indultunk, ahol a delegációnk többi tagjával találkoztunk, majd egy rövid pihenő után kezdetét vette a körülbelül 500 km-es utazás.
Az autókban jó hangulat uralkodott s szinte repült az idő, ahogy közeledtünk a Dobó István sírját rejtő, színmagyar településhez.
Sátoraljaújhelyen csatlakozott hozzánk a helyi szervezet elnöke, Szajkó Gábor, aki Dobóruszka felé vezetve több híres és hírhedt nevezetességet megmutatott nekünk, miközben bevártuk az adományokat szállító kisbuszt. A gúnyhatáron, a tót felebarátságot jelző „behajtani tilos” tábla fogadott minket, ezzel azonban mit sem törődve áthajtottunk Hazánk elszakított tájaira. Átkelve a hídon szinte semmi sem változott, leszámítva azt a remegő érzést mellkas tájékon, amit az elszakított országrészeken érzünk, akárhányszor átlépünk a vonalon, melyet idegen érdekek rajzoltak közénk. Az ember azonban világosan érzi és látja, egy a föld s egy az ég! Minden ház mintha ismerős lenne, minden kisbolt mintha csak az otthoni utcasarkot díszítené, minden emlékmű történelmünk nagyságát dicséri. Így volt ez Borsi várában is, ahol fejet hajthattunk II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem emléke előtt. Királyhelmec II. világháborúban elesett áldozatairól is megemlékeztünk, elénekelve tiszteletükre nemzeti imánkat, a Himnuszt.
A délutánba már igencsak belefutva, fáradtan, de hittel a szívünkben érkeztünk meg Dobóruszkára. Csodálatos fogadtatásban részesültünk. A Polgármester Úr személyében pedig egy igaz hazafit, a Csonkaország számára irigylésre méltó helyi tisztségviselőt ismerhettünk meg.
A megjelenteket Ferenczi Gábor, Veszprém megyei elnök, az Országos Választmány alelnöke köszöntötte, kifejezve szeretetét, és az összetartozás fontosságát. Lakatos László, a falu polgármestere a település közösségének háláját tolmácsolta. Elmondta, hogy az adomány az eddigi 2700 kötettel rendelkező könyvtárukat 8400 darabosra növelte, fellendítve ezzel nemcsak a település, de a környező falvak kulturális életét is.
A könyvek átadása után mindenki a templomba sietett. A templomkertben található kopjafát a Himnusz csodálatos élménye után Ferenczi Gábor és Galambos Istvánné koszorúzta meg. Dobó István sírja előtt mindannyian átszellemülten álltunk, érezni lehetett a vibrálást, melyet a körünkben nyugvó egri hős lelke áraszthatott a jelenlévőkre.
Az este a szórakozásé volt. Igazi magyar gulyás után családias beszélgetés keretében ismerhettük meg egymást felvidéki testvéreinkkel, ahol is hamar megegyezés született a további kapcsolattartásról. A vendéglátás professzionális és rendkívül megható volt. Az étterem falára felkerült az Árpád-sávos zászló, és a Jobbik által a falunak adományozott nemzeti lobogó is. Csodálatos beszélgetés volt, láttuk a helyiek szemében lángoló tüzet, éreztük, hogy hittel, reménnyel és hazaszeretettel a szívükben állnak helyt a mindennapokban őket érő, szlovák kisebbségi komplexusból adódó arroganciával és nyelvterrorral szemben. Ugyanakkor támogatásukról biztosítottak bennünket, hisz elmondásuk szerint a Jobbik parlamenti jelenléte az egyetlen biztosíték arra, hogy gyermekeik is büszkén beszéljék a magyar nyelvet s felemelt fejjel vállalják a hovatartozásukat. Mozgalmunk - egyelőre parlamenten kívüli pártként - többet tett az elszakított területek magyarságáért, mint a regnáló „elit” együttvéve, hiszen mi nem szólamokat továbbítunk a teljesen érdektelen szervek felé, hanem valódi segítséget nyújtottunk, boldoggá téve ezzel több száz testvérünket.
Másnap korán keltünk, azzal a hittel, hogy a szívszorító élményeken túl vagyunk. Nagyot tévedtünk. Testközelből érezhettük a sátáni Sztálin szívtelenségének és ostobaságának minden fájdalmát. A kettévágott Szelmenc ma már működő határátkelője mindenkit „szíven szúrt”. Magunk előtt láttuk a kettétépett családokat, éreztük keserűségüket. A helyiek fájdalma a miénk, hisz mindkét oldalon teljesen magyarlakta területről van szó, róluk megfeledkezett a már oly sokszor árulóvá vált „magyar” külpolitika. A kettévágott székelykapu előtt készítettünk fényképeket is, ahol azonban ismét utolért minket a szlovák önkény, megtiltva azt s rendőrrel fenyegetőzve.
Innen indultunk vissza, szellemileg és testileg is felvértezve s feltöltődve az előttünk álló harcra, melyet értük, elszakított véreinkért is vívunk.
Vojcskó János tagtársunk szülőfaluja ismét mindenkit ámulatba ejtett. Baráti, szívélyes fogadtatás ért minket, éreztük, hogy itt is otthon vagyunk. Megvendégeltek minket, s a finom, meleg leves, majd az utána következő töltött káposzta mosolyt csalt újra arcunkra. Karoson jártunk, ahol olyan leletek láttak napvilágot, melyek egyenként is újraírják történelmünket. A hazatérő őseinket vezetők sírjait lelték itt meg a régészek, s emelt a település egy igazán csodálatos emlékművet számukra. Idegenvezetőnk honfoglalás kori viseletben tárta elénk a hely igaz történelmét, betekintést engedve népünk igaz múltjának részleteibe. Érezni lehetett a hely kisugárzását, az ősök szellemét. Egymástól függetlenül számoltunk be légszomjról, mellkas tájékon érezhető furcsa érzésről, nem tudtuk mire vélni, nagyszerű élmény volt. Nekem s Ferenczi Gábor barátomnak egyaránt elmúlt az egész napunkat végigkísérő hátfájásunk. Elhatároztuk, hogy kopjafával a kezünkben térünk vissza. Hazafelé még egy utolsó, szomorú kötelességünket teljesítve Olaszliszka felé vettük az irányt. Szögi Lajos tanár úr emlékművénél mécsest gyújtottunk s percekig álltunk döbbenten, értetlenül állva egy magyar családapa értelmetlen halála előtt.
A könyvgyűjtés természetesen nem áll meg, a következő felvidéki állomás Ipolybalog lesz, ahova főként a dunaújvárosi és budapesti gyűjtés eredményét szállítják el. A Jobbik sátoraljaújhelyi szervezete Kárpátaljának adományoz, a nyitrai szállítás pedig szervezés alatt áll. Dobóruszka számára is folytatódik az adományok gyűjtés. A település az Önkormányzat épülete előtt szeretne egy Dobó István teret kialakítani, melyre mindezidáig nem kaptak támogatást. A Jobbik Veszprém megyei szervezeti hamarosan gyűjtést indítanak e nemes cél megvalósítása érdekében.
Csodálatos hétvégét tudhatunk hátunk mögött. Fáradtan, de élménytől gazdagon indulhattunk haza. Közben szívünkben újra, mint oly sokszor már, átértékelődött a haza, mint fogalom, hiszen ahol jártunk, ott ugyancsak otthon voltunk, s éreztük: „Most, hogy örülnöm kéne, látod, mégis-mégis csak hallgatok, Az eső csöpög szép csendben, s én a régmúltra gondolok, Nyolcvankilenc éve, az eső a könny az arcomon, Piros vérünk fehér havon, zöld fű növi majd tavaszon.”
Ifj. Galambos István
